A fogbetegségekből adódó fogfájás már az ókorban is problémát okozott a embereknek. A Krisztus előtti időkben az egyiptomiak is szenvedtek például a fogszuvasodástól és a fogínybetegségektől. Ezeket a problémákat különböző anyagú tömésekkel, gyógyszerekkel és varázsigékkel próbálták kezelni több-kevesebb sikerrel. A betegségek kialakulásáért azt a bizonyos fogszút tették felelőssé, ami a babona szerint rágta a fogakat.
Időszámításunk előtt 900 körül a görögök ráébredtek, hogy a szuvasodás egy bonyolult, összetett folyamat eredményeként jön létre, nem pedig a fogszú által. A szuvas fogakat főként kiégették, a foghúzást viszont csak akkor alkalmazták, ha a fog már annyira kilazult, hogy akár fogó nélkül is el lehetett távolítani.
Ebben az időben jelent meg a fogpótlás kezdetleges formája is. Marha- és elefántcsontból pótolták a fogakat, de nem volt ritka az sem, hogy halott ember fogait használták fel erre a célra.
A foghúzás a rómaiaknál sem számított népszerű módszernek. Még a Római Birodalom virágzása idején is a népi gyógymódokat hívták segítségül a kínzó fogfájás esetén. Próbálkoztak piócás kezeléssel, földi gilisztával és beléndekes füstöléssel, de általában csak megvárták, amíg a fog magától kiesett.
A fogászat történetében a legnagyobb fejlődés talán a XIX. században történt, amikor megindult a fogkefe tömeges elterjedése. Ekkor kezdték el ezeket az eszközöket nagy mennyiségben gyártani és piacra dobni Amerikában. Az első fogkefék lószőrből, illetve malacsörtéből készültek. Nejlonszálas fogkefét először 1938-ban használtak.